A halálról

Sokan kérdezik tőlem, mi a véleményem a halálról?

Amit eddig tapasztaltam, az nem csupán veszteségek és fájdalmak sorozata volt – hanem egy belső ébredés.

Általában az emberben a halál közelsége egy kaotikus érzést vált ki az elmében – és ez nem mindig jó. Megfontolandó, hogy érdemes-e vele foglalkoznunk – vagy hagyjuk, hogy csak csendben jelen legyen.

Számomra a halál nem a vég, hanem egy átmenet. Átalakulás.

Egy ajtó, amin átlépve valami más kezdődik el, melynek a természetét még nem értjük meg, de semmi esetre sem megszűnés, hanem átalakulás.

Egy beavatásnak a kezdete, ami odaát történik a lélekkel. Megtisztul, és egy emelkedésnek a része – új lehetőség a leszületéshez – a további folytatáshoz...

A halál egy karmikus kötelék feloldása, ami az újjászületés lehetősége.

Ahogy az élet nemcsak biológiai létezés, úgy a halál sem csak fizikai befejezés.

(Sok kultúra szerint a lélek nem hal meg – csak más formában folytatja tovább az útját.)

A halál – a tükör, ami megmutatja, mi fontos igazán. Nem azért kell félni tőle, mert eljön, hanem azért, mert nem élünk igazán addig, amíg rá nem jövünk, hogy milyen rövid az élet, és mennyire törékeny. Talán azt is mondhatnám, hogy valamilyen szinten "barátságot kötünk vele" – de nem megszállottan, csak tudatosan. És megtanulunk értékelni minden pillanatot, ami hátra van még az életből.

Számomra a halál nem ellenség, hanem tanító.

Itt a legnagyobb kérdés nem az, hogy mi történik utána, hanem; „Éltem-e úgy, hogy ne bánjam meg?”

Itt nemcsak a végesség rázza meg az embert, hanem a félelem és a bizonytalanság is – mindaz, ami az ismeretlenhez kapcsolódik. Az a félelem, hogy mi jön utána – vagy hogy jön-e bármi is egyáltalán.

Hogyan élünk odaát... vagy újra születünk?

Ezek sajátságos kérdések, melyben kapcsolódások jönnek létre lélekszinten. Például: találkozunk- e a szeretteinkkel, és mi történik odaát velünk. Ezek a kérdések folyamatosan visszatérnek hozzánk...

Nemcsak a saját halálunk, hanem mások elvesztése is nehéz lehet, mert belső zűrzavart okoz a nemlét, hiszen a világ rendje szétesik, és nem tudjuk, hová tegyük a hiányt.

Ez a kaotikus érzés része annak, hogy az elme nem tudja „megoldani” a halál kérdését.

Mert nem lehet kontrollálni, nem lehet megérteni, sem látni, hogy mi történik a túlvilágon. Mi a kapcsolódási pont, és mi ebben hol vagyunk.

Van- e számunkra útvesztő?

Mire figyeljünk és mire nem. Egyáltalán van- e valami odaát?

Csak az elengedés sémája érint meg minket láthatatlanul, hogy legyünk már túl a gyászon, és ne okozzon bennünk mély sebeket. A nyomok eltűnnek, és válaszok nélkül maradunk.

Igazán ez történik.

Mert magunkat féltjük, és magunkat siratjuk.

Éppen ezért mélyen emberi – mert ott kezdődik a csend, ahol a logika véget ér.

A káosz nem baj.

A gyász megzavarhat, és a félelem az ismeretlentől, ami kapukat nyit, ha nem figyelünk.

A halál zűrzavarában marad egy kérdés:

„Mi az, ami túléli ezt a rendetlenséget?”

És ha erre választ kapunk, - szavakban vagy érzésekben - akkor a káosz egy pillanatra elcsendesül benned, és idővel megszűnik.

Jó tanácsom:

A halál a végesség, és az ismeretlennek a kezdete. De ha elfogadjuk ezt a bizonytalanságot, és megtanulunk vele békében élni – tudva, hogy az élet minden pillanata értékes – ez teljességgel emberi.

~ Oyun