​Felhőtlen felhők    (Bp. 2005)

​

A magány pirkadat mámorába

szédülten esem, rogyom le.

Vár reám valahol a néma csend,

mely fülemet átsüti

őrjítő hangjával.

Kottalapok végtelen hangjegyei

szólalnak meg fejemben.

Fülsüketítően szétesik minden

e néma csendben.

Kattan az óra, hozza kaszását,

s én indulok vele,

mert időm lejárt.

Néma csendben suhanok át időn,

dimenzión túl,

mely ismert világ számomra.

Mély katlanok,

s felhőtlen felhők viharába repít vezetőm.

Visz, mert tudom ez feladata 

s én megyek vele.

Vigyáznak rám,

fontos vagyok én is számukra.

Óvnak, vezetnek tovább,

egyengetik itt is utamat,

mint ahogy eddig is tették e világban...

​

​

Belső szentély  (Bp. 2005)

​

Belső szentélyem kapuját nyitva hagytam,

s átjáróház lett e szentély.

Formálják belső kertemet,

letépik töviseimet,

már e rózsák illatát sem érzem,

mert megfagyott testem.

Napokon át dideregtem, fáztam,

de menedéket nem találtam.

Hadd léphessek be e szentélybe,

mely az én belső szobám!

Ne járja át más e belső templomot, csak én!

Tudjam, mi hol van,

s ne rendelkezzék más e szentséges űrrel,

mi töltve van szeretettel.

Oltára előtt én térdeljek,

Vérvörös szőnyegén én lépkedjek.

​

Márvány e fal, mégis erőtlen,

lágy s képlékeny,

mert megmunkálva van, s az enyém.

Saját munkám ez, mégis mindenkié,

mert közös e munka,

s ezt köszönöm én!

De belső szentélyem tisztelem,

s e tisztelet, e szentségem,

melynek forrásából merítkezem.

Így hát ne sértse más e műt,

mert önmagát sérti vele!

​

​

Csiszolatlan gyémántok  (Bp. 2005)

​

Keresem az igazat, keresem a hamisat,

mely lávaként betakar a hó leple alatt.

Hideg tűzrózsáival

infraként süti arcomat.

Virraszt mellettem

a mélységes sötét honban,

mely tudatom,

s tudatalattim rejtett kincse,

mi én vagyok, önmagam.

Ihletettségem, önvalóm mércéje,

mely rávilágít tudásomra, értékemre.

Beszennyezve múltamat,

lemosva jelenemmel,

mi ékesen tündököl,

mint megannyi fény

az örökkévalóság küszöbén.

Mely tér a térben,

tudás a tudattalanban,

mely átértékel,

adja nagyságod mércéjét,

egységét, valóját.

​

Hát tedd azt!

​

Mert Te tudod

Önvalódnak rejtett kincseit,

mely lelked mélyén,

mint drágakő,

briliánsként,

smaragdként csillognak.

Aztán ezek mind szertefoszlanak,

ha egységükből kiszakadnak,

mint a csiszolatlan gyémántok.

Nem teszik őket a megfelelő helyre,

mert a természetben fénylenek,

s ott adják értéküket, ékességüket.

Ha pedig a közeg megváltozik,

más értékben tündöklik...

​

​

Lelkem viharai   (Bp. 2005)

​

Lelkem viharaiból

megérett gyümölcsként esem le a fáról.

Megérettem már!

Magány, fájdalom vihara vesz körül.

Testem örvénylik e viharban.

Lelkem leple

mély álmából ébredezik ...

Itt vagyok!

Jöttem, mert hívtál!

Fogd a kezem s vezetlek,

mert szükséged van rám.

Vártál már oly régen Te gyermek,

hogy testünk - szellemünk összeérjen.

Ezt megkaptad!

Fájó szenvedések árán,

de már nem engedem, hogy fájjon!

Nyíljon ki lelked lótuszvirága,

és rózsaszirmok friss illata áradjon

e tavaszi egységben,

mely minden időre szól.

Oly régen vártad már,

s megkaptad két kezedbe...

Vedd, és fogd!

De jutalmat ne várj senkitől,

nincs miért!

​

​

Megfoghatatlan világ   (Bp. 2005)

 

Nem vagyok fontos önmagamnak,

értéktelen értékem e fizikai létem.

Botladozom,

aztán újból fölállok,

mert segítségetek véget nem érő erőt ad.

 

Szeretném kérni az üdvöt,

melyet csak tőled kaphatok, drága Mária!

Fiad, megtestesítőd!

Szellemed készakarva készült e világra,

hogy áldást adjon mindenki felé,

melyet megkaptunk,

mikor megszülettél közénk.

Megtestesítetted önmagad,

kik gyarló, emberi létünkben

bitoroljuk a határtalant,

amit magunk sem tudunk felfogni,

mert olyan szűk e kör.

​

Részecskék rezgéseiben,

molekuláris halmazként

vibrálunk a végtelenben,

és nem tudjuk, merre még...

Kitaposott útjaink

határtalan vágyakozásba visznek,

vezetnek a megfoghatatlan világ felé,

melyet csak mi léphetünk át,

és visszaút már nincs.

​

A visszaút Te magad vagy!

Csak vedd észre a bogáncsot,

mert bogáncsként szerteágazunk,

s nem találjuk sokszor a kiutat.

Kapaszkodhatunk!

De a sikamlós kőszikláról

mohaként csúszunk le,

mert nem tart.

Erőtlen, ereje elgyengült,

hiába kap vizet és fényt.

Ha nem veszi észre

mi éltető ereje, elvész mindörökké.

​​