A választás művészete:

"A választás művészete" – az életből merített történetek alapján írok – egy olyan világból, ahol a férfi és női szerepek nem valósak, mert felcserélődtek. Ez nem nosztalgia. Nem panasz. Nem vádirat.

Ez emlékeztető – egy elfelejtett rendről, amit generációkon át éltünk, még mielőtt elvesztettük volna.

Mert valami eltűnt.

Az udvarlás elfelejtődött.

A fiúk gyakran apák nélkül nőnek fel, és nem tanulják meg, hogyan kell felelőssé válni – nem csak saját magukért, hanem másokért is.

Így lassan eltűnnek a klasszikus férfi és női szerepek – és vele együtt az a biztonság, ami valaha a kapcsolataink alapja volt. Nem az egyensúly született meg – hanem az irányvesztettség.

A közösségi média világa áruként mutatja a nőket, és játékszerekként a fiúkat.

Tetszik vagy nem tetszik – ez jó, vagy sem – és döntünk.

De az igazi válasz elmarad. Mert nincs ott a csend és a béke, ahol meg tudnánk hallani, Isten kire mond igent.

A mesterséges intelligencia lehet okos, gyors, hatékony –de nem dönthet helyetted, hogy ki legyen a gyermeked anyja vagy apja, miközben vágyunk az igazi kapcsolódásra.

Ez nem algoritmus dolga. Ez a te felelősséged. A te választásod.

És ehhez önfegyelem kell.

Magabiztosság.

És igen – felnőtté válás.

Nemcsak egyéni szinten, hanem közösségi szinten is.

Mert nem lehet tovább halogatni.

Meg kell tanulni újra:

– Mit jelent nőnek lenni, nem csupán nőiesnek.

– Mit jelent férfinak lenni, nem csak férfiasnak.

– Mit jelent jelen lenni a másik mellett, nem csak elérhetőnek lenni az üzenetben.

– Mit jelent dönteni – és nem csak választani.

vagy

– csendben lenni,

– figyelni, nem csak hallani,

– kérdezni, nem csak válaszolni,

– jelen lenni, nem csak ott lenni.

Hogy mi a felelősségünk a következő generációk felé?

Az, hogy rendet tegyünk – először önmagunkban. Mert addig, amíg csak kívül keresünk megoldást, nem szólal meg az érzés, és nem nyílik meg a szív, mert nem halljuk meg Isten szavát.

Tudd, nem vagy egyedül!

Mert vannak még bölcs öregjeink, amit csak ők hordoznak: a megélt éveket.... S vannak még nagymamák, és nagypapák, akik nem oktatnak. Szeretnek és nem parancsolnak. Kérnek.

Emlékeztetnek...

És az ő halk szavaikban ott él az a nemes bölcsesség, amit nem lehet „lekeresni”. Csak meghallani.

És talán soha nem volt ekkora szükségünk rá, mint most.

Ezért gondoltam azt, hogy itt feldolgozva rólunk, értünk, a jövőért... Valamit én is teszek.

Történetekben, példázatokban, halk igazságokban próbálom megfogalmazni mindazt, amit sokszor nehéz hangosan kimondani.

Keresem a válaszokat!

Az élet legkülönfélébb területeiről hozok felismeréseket – az emberi kapcsolatokról, a felcserélődött szerepekről, a belső csendről, ahol a válaszaink születnek.

Írásaimban nem a végső igazságot keresem, hanem azokat a finom jeleket, amik visszavezetnek bennünket önmagunkhoz – és egymáshoz...

Ez a BLOG nem „tanítani” akar.

Emlékeztetni – arra, aki valaha voltál!

Talán éppen arra, amit régóta érzel – csak még nem volt érkezés.

Most itt lehet.

Köszönöm, hogy itt jártál!

~ Oyun