A választás művészete:

A választás művészete – az életből merített történetek alapján írok – egy olyan világból, ahol a férfi és női szerepek nem valósak, mert felcserélődtek.

Ez nem nosztalgia, sem vádirat.

Emlékeztető – egy elfelejtett rendről, amit generációkon át viseltünk, mielőtt elvesztettük volna.

Mert valami eltűnt.

Az udvarlás elfelejtődött.

A fiúk gyakran apák nélkül nőnek fel, és nem tanulják meg, hogyan kell felelőssé válni – nem csak saját magukért, hanem másokért is.

Így lassan eltűnnek a klasszikus férfi és női szerepek – és vele együtt az a biztonság, ami valaha a kapcsolataink alapja volt. Nem az egyensúly születik meg – hanem az irányvesztettség.

A közösségi média világa is megváltozott, áruként mutatja a nőket, és a fiúkat.

Tetszik vagy nem – ez jó, vagy sem – és döntünk.

De az igazi válasz elmarad. Nincs ott a csend és a béke, ahol meg tudnánk hallani, Isten kire mond igent.

A mesterséges intelligencia lehet okos, gyors, hatékony –de nem dönthet helyetted, hogy ki legyen a gyermeked anyja vagy apja, miközben vágyunk az igazi kapcsolódásra.

Ez nem az algoritmus dolga. Ez a te felelősséged. A te választásod.

És ehhez önfegyelem kell.

Magabiztosság.

És igen – felnőtté válás.

Nemcsak egyéni szinten, hanem közösségi szinten is.

Mert nem lehet tovább halogatni.

Meg kell tanulni újra:

– Mit jelent nőnek lenni, nem csupán nőiesnek.

– Mit jelent férfinak lenni, nem csak férfiasnak.

– Mit jelent – jelen lenni a másik mellett –, nem csak elérhetőnek lenni az üzenetben.

– Mit jelent dönteni – nem csak választani.

vagy

– csendben lenni,

– figyelni, nem csak hallani,

– kérdezni, nem csak válaszolni,

– jelen lenni, nem csak ott lenni.

És hogy nekünk szülőknek mi a felelősségünk a következő generáció felé?

Talán az, hogy rendet tegyünk, de először önmagunkban. Mert addig, amíg csak kívül keresünk megoldást, nem szólal meg belül az érzés, és nem nyílik meg a szív, mert nem halljuk meg benne Isten szavát.

Tudd, hogy nem vagy egyedül!

Vannak bölcs öregjeink, amit csak ők hordoznak magukban; a megélt éveket...

És vannak még olyan nagyszülők, akik csak egyszerűen szeretnek, és nem parancsolnak. Kérnek vagy emlékeztetnek...

Halk szavaikban ott él az a nemes bölcsesség, amit nem lehet „lekeresni”. Csak meghallani.

És talán soha nem volt ekkora szükség rájuk, mint most.

Ez rólunk szól, értünk, és a jövőért...

Történetekben, példázatokban, halk igazságokban próbálom megfogalmazni mindazt, amit sokszor nehéz hangosan kimondani.

Így keresem a válaszokat s átadom Neked!

Az élet legkülönfélébb területeiről hozok felismeréseket – az emberi kapcsolatokról, és a felcserélődött szerepekről... A belső csendről, melyhez válasz is jár.

Írásaimban nem a végső igazságot keresem, hanem azokat a finom jeleket, melyek visszavezetnek bennünket önmagunkhoz – és egymáshoz...

Csak annyi a dolgom, hogy Emlékezz – arra, aki valaha voltál!

Talán éppen arra, amit régóta érzel már, csak még nem volt megérkezés.

Most itt lehet.

Köszönöm, hogy itt jártál!

~ Oyun